Kutyát választani sokféleképpen lehet: van, aki külső alapján dönt, más a fajtaleírások tanácsait követi, megint másnak gyermekkori álma válik valóra egy meghatározott kutyafajtával. A fajtaismeret kétségtelenül hasznos, hiszen eligazít az ösztönök, az energiaszint, vagy a feladatkörök világában. Ám azzal, hogy túlzott súlyt adunk ennek az egyetlen tényezőnek, gyakran éppen azt a lényeget veszítjük szem elől, ami miatt kutyát tartunk: az egyediséget, azt a páratlan egyéniséget, aki velünk él. Kutyánk nem egy fajtastatisztika, nem egy előre megírt viselkedési forgatókönyv.
A kutyák körül rengeteg a téves általánosítás, a leegyszerűsített ítélet: „a huskyval nem lehet nyugodtan, láb mellett sétálni”, „a terrier makacs és kezelhetetlen”, „a csivava nem igényel nevelést”, „a juhászkutya túl pörgős családba”. Ezek a mondatok sokszor nem a valós tapasztalatainkra épülnek, hanem olyan hiedelmekre, amelyek valamikor igaznak tűnhettek, de közben megfeledkeztek arról, hogy a fajta csupán egy erősítő lencse — nem pedig egy változtathatatlan bélyeg, amely a kutya minden tulajdonságát előre meghatározza.
A viselkedést genetikai adottságok, szocializációs tapasztalatok, tanulási, nevelési élmények és a környezet dinamikája együtt alakítják. A fajta legfeljebb irányt mutat: előfordulhat, hogy egy vadászkutya élénkebben reagál egy megmozduló bokorra, egy juhászkutya pedig érzékenyebben figyeli a mozgást. De hogy ezekből az ösztönökre épülő hajlamokból milyen viselkedés valósul meg a mindennapokban, az már jórészt a tanítás és a kapcsolati minőség kérdése. Nincs két egyforma egyéniség, még akkor sem, ha a törzskönyv minden adata megegyezik.
Ma, amikor minden információ egy kattintásnyira van, különösen könnyű beleragadni a „fajtasablonok” világába. Ha elhisszük, hogy a husky arra született, hogy húzzon és ezért nem tanítható meg a nyugodt sétára, talán soha nem is próbálkozunk kitartóan vele. Ha elfogadjuk, hogy a terrier „úgysem figyel”, mert öntörvényű, valószínűleg nem teremtünk számára elég motivációt ahhoz, hogy együttműködése sikereket hozzon. És ha egy apró termetű kutyáról azt gondoljuk, hogy „neki úgy sincs szüksége szabályokra”, könnyen előállhatnak azok a viselkedési problémák, amelyeket később már nehezebb kezelni.
Amikor a fajtára hivatkozunk, valójában gyakran felmentjük magunkat a megfigyelés, a tanulás, a változtatás felelőssége alól. Pedig az a kutya, aki velünk él, minden pillanatban kommunikál: a tekintetével, a reakcióival, a vágyaival és félelmeivel. Ha a fajta címkéi mögé rejtjük őt, megfosztjuk magunkat és őt is attól az élménytől, hogy igazán rátaláljunk arra, hogy ki is ő valójában.
Könnyű azt mondani: „ő ilyen, mert husky”, „ezt nem fogja szeretni, mert vizsla”, „ez túl sok neki, mert yorki”. Ilyenkor azonban nem csupán egy cselekvéstől zárjuk el, hanem egy lehetséges jövőtől is: közös sportoktól, új helyzetek megélésétől, együtt fejlődő bizalomtól. A jövőbeli sikerekről mondunk le, mielőtt bármi esélyt kapott volna. A valódi kérdés tehát nem az, hogy milyen fajtához tartozik, hanem az: ki ő? Mi lelkesíti? Mi nyugtatja meg? Milyen helyzetekben magabiztos, és mikor van szüksége a mi támogatásunkra? Mi az a munka, játék vagy közösen megélt élmény, amelyben igazán ki tud teljesedni?
A fajta egy támpont, de nem a teljes térkép. A kutya maga a táj: dombokkal, völgyekkel, nem várt kanyarokkal, meglepetésekkel és egyedülálló szépségekkel. Ha csak a térképet nézzük felülről, soha nem fogjuk megtapasztalni a felfedezés örömét.
Éppen ezért az igazi kutyás kapcsolat ott kezdődik, ahol elengedjük a sablonokat, és nyitott szemmel, kíváncsisággal fordulunk négylábú társunk felé. Mert amikor nem a fajtától várjuk a választ arra, hogy milyen lesz az életünk, hanem magától a kutyától, akkor születik meg az a partnerség, amely miatt ezt az egész utat valójában elkezdtük.
